A hegedű története

A vonós hangszerek létrejötte és fejlődése Az emberiség “gyermekkorában” az első hangszerek egyikét a felhúzott íj képezhette. A játékos azzal próbálta a még gyenge hanghatást növelni, hogy az íjra kivájt tököt illesztett, amelyet üregével a mellkasára helyezett. Az lehetett a célja, hogy a zenei hangokat a hallgatóság számára is élvezhetővé tegye.

 A fejlődés további lépcsőfokán már eltűnt az íj és rezonáló test lépett a helyébe. Gondolatban látogassunk el Keletre, a vonós hangszerek őshazájába. Ott találjuk a Kemangeh és a Rebab hangszereket. De hagyjuk el az emberiség bölcsőjét, Keletet, és kövessük a vonós hangszerek fejlődésének útját Nyugaton.

 A nyugat-európai népeknél a meglévő Trummscheit, a Crwth és a Radleier vonós hangszerek nem keleti eredetűek. Az első, a továbbfejlesztett Monokord görög, a második kelta és a harmadik germán eredetű hangszer. A Trummscheit a németek, mint vonós hangszert használták. A Rebab egy ovális, lantformájú, oldalbeívelések nélküli hangszer, plump nyakkal. A két húrja megfeszítéséhez zengőlappal látták el. A földre állították, majd guggoló ülésben, imbolygó mozgatással játszottak rajta. Méretét, a játszhatóság kedvéért fokozatosan csökkentették Így ment végbe három évszázad alatt a Rebab átalakulása althegedűvé. A Trummscheit eredetileg egyhúros hangszer volt, keskeny, felfelé vékonyan végződő korpusszal.

 Már a 14. század vége felé, de a 15. században fokozódott az említett hangszerek iránti érdeklődés. Később ezek is régimódivá váltak. Amikor mind erősebben kifejezésre jutott a többszólamúság, lehetőleg önállóan vezetett hanggal; akkor e hangszerek kóborló zenészek és kintornások hangszerévé alacsonyodtak le.

 A hegedű korai történetét tanulmányozva, bizonyossággal elfogadhatjuk, hogy azt nem egy mester gondolta vagy találta ki. A forma sokkal inkább több kialakított, gyakori, tüzetes kísérletek eredménye, amely tisztább hangú, magasabb hangterjedelmű volt, mint amilyen a régi Violen. A 15. században a hangszerépítés jelentős fejlődést mutatott fel, amely részben a hagyományos hangszerek átalakításához, illetve új alkotásokkal teljes változáshoz vezetett. A két viola típus a viola da braccio (karviola) és a viola da gamba (térdviola) néven vált ismertté. Mind a kettőnek a Viola nevet adták.

 A violin (a továbbiakban hegedű) korai történetére vonatkozó legjelentősebb értesüléseket az ikonográfiának, leírásoknak és régi képek (szobrok) megjelenítésének köszönhetjük, bár az ábrázo­lások néha félrevetők is lehetnek. Híres példája ennek az isenhei­me­ri templomképen ábrázolt, gambán játszó angyal, aki az ellenkező végénél fogva vezeti a vonót. Biztos, hogy egy gambán soha nem úgy játszottak.

 A 16. és 17. században alig akadtak még szakosodott hangszerkészítő specialisták. A különböző vonós és pengetős hangszereket, nevezetesen a fidelt, lantot, gambát, lyrát, majd az egész hangszercsaládot, a hegedűtől a nagybőgőig általában egy és ugyanazon mester építette. Itáliában a hegedűépítőt még napjainkban is “liutaio”-nak, Franciaországban “luthier”-nek, vagyis lantkészítőnek nevezik, jóllehet már rég óta nem készítenek lantot.

 Harminc, ötven vagy még több éves fejlődési folyamat lehetett, amely a hegedű kialakulásához vezetett, amelynek már hegedűszerű hangja volt. Aligha lehet valaha is pontosan megállapítani, hogy mint hegedű 1470-ben, vagy 1480-ban, vagy csak 1490-ben jelent meg. Az 1500 körüli időre tehető az a folyamat, amikor hangminősége már jelentősen elkülönült a többi vonós hangszer hangjától. A korai Violin, amelyet 1550 után Amati mester módosított, talán már korábban megjelent.

 A hegedű önálló szerepét a reneszánsz és a barokk zene tette lehetővé. Abban a korban a szóló- és a kamarazene is a szórakoztatást jelentet. A reneszánsz korban még a viola család volt az uralkodó, a barokk korban ezt a szerepet egyre inkább átvette a violin család.

 A hegedű bölcsőjének Itáliát, azon belül Cremonát és Bresciát tartjuk. Itt virágzott fel és értek el kiváló eredményeket, amelyeknek máig is meghatározó szerepük van az európai hegedűépítésben. Amatinak, Stradivarinak és a Guarneri “család” kiváló munkájának köszönhető a hegedű tökélyre fejlesztése. Ettől kezdve a hegedű gyorsan meghódította Európát, sőt az egész Világot.

 A barokk kor után befejeződött a hegedűcsalád fejlődése. Kísérletek, újítások továbbra is voltak, legtöbbjük azonban nem járt eredménnyel. A megnőtt hangzásigény miatt a barokk hegedűt is módosították, amelynek eredetileg rövid de vastag nyaka, alacsony és rövid gerendája és a mainál kisebb nyakdőlése volt. Így jutottunk el a mai modern hegedűig.

 Ledönthetnénk már azt a válaszfalat, amely a régi gyakorlat és a modern technika között magasodott; amely nélkül igen sok értékes, évszázados, visszavonhatatlanul elveszettnek tűnő tapasztalatot visszahozhatnánk. Azonban nem szükséges a régi gyakorlati tudást a bölcsesség végső zárszavának tekinteni. Mindenkinek szabadon rendelkezésre állhat, hogy a zeneszerszámok legnemesebbjének, a hegedű építését művészileg továbbfejlessze.

 A hegedűépítő művészet nem valami misztifikált dolog, ahogy azt sokan állítják. Azonban a szellemi alkotások összefüggéseiből sem törölhető ki. Megvan a részesedése az évszázadok szerzeményeiből formálódott kulturális és művészeti örökségben, amely a különböző területeken szerzett ismereteket és tapasztalatokat mindig hűen szolgálta. Talán így áramlott a reneszánsz matematika ismerete a hegedűépítéshez, már amennyiben ezek találkozhattak egymással. Helyére tétele végül is egy szűkös szemlélet legyőzését jelentené a titokzatos és misztifikált kézművesekről.

 További FONTOS kiegészítések ITT

Hozzászólások lezárása.