A szimfónia, a szimfonikus zenekar és hangszerei

Forrás

A szimfónia kialakulása

A szimfónia szó eredetije a görögöknél kellemes együtthangzást, harmóniát jelent. A barokkban a szimfónia nem volt más,
mint előjáték vagy közjáték, de az operanyitányok (vagy sinfoniák) háromtételes formája alapul szolgált a később önállóvá v
ált és koncerteken gyakran előadott szimfónia szerkezetének.

A három rövid és általában összekapcsolódó tétel nagyobb léptékűvé és egymástól tisztábban elválaszthatóvá vált, közben pedig egy negyedik tétel is megjelent a szimfóniában. A klasszikus szimfonikus zenekar valamivel nagyobb volt, mint Bach zenekara, bár még mindig kisebb, mint a romantikusoké. Új színt is kapott, a fafúvósok (általában két-két fuvola, oboa, fagott és az akkoriban új klarinét) bevezetésével, valamint kürtöknek és a trombita és üstdob hatásos kombinációinak köszönhetően. Ezen hangszerek legtöbbikét már Bach és Handel is alkalmazta, de általában nem együtt. Saját zenekara és nagylelkű eszterházi patrónusa segítségével Haydnnak minden lehetősége megvolt, hogy kedve szerint tökéletesítse a szimfonikus formát. Több mint száz szimfóniát alkotott; ezeket ötletgazdagság, frappáns, egyszerű szerkezet (gyakran egész tételek kifejlesztése egyetlen témából) és a kifejezés melegségétől erősen áthatott ritmus és harmónia jellemzi.

A szimfóniaforma máshol is gyorsan elterjedt. Mannheimben a kiváló zenekar tette lehetővé, hogy megalakulhatott a zeneszerzés mannheimi iskolája, olyanok közreműködésével, mint Johann (1717-57) és fia, Karl Stamitz (1745-1801). Ezek a zeneszerzők a szimfónia eszköztárát is gazdagították briliáns futamaikkal (a “mannheimi rakétákkal”), a halk és a hangos lélegzetelállító szembeállításával, és ők alkalmazták elsőként a fegyelmezett zenekari crescendót és a decrescendót (ami a hangerő növelését, illetve csökkentését jelentette).

Az ifjú Mozart alkotó módon használta fel mindazt, amit egyik Mannheimben tett látogatásakor hallott. Mozart a maga módján éppilyen alkotó módon reagált az ún. “párizsi stílusra” is, mellyel Franciaországban tett 1778-as látogatásakor ismerkedett meg.

A lényeges itt a szimfónia szerkezete (lásd a következő részt). Bár ez a struktúra látszólag merev, a klasszikus szimfónia mégis teret hagyott a zeneszerzők önkifejezésének. Ezt világosan megfigyelhetjük, ha például összehasonlítjuk Mozart két utolsó szimfóniáját. A g-moll (K.550) hangnemű szimfónia komor szenvedélyessége igazi kontrasztban van a C-dúr (K.551, mindkettő 1788), a Jupiter mennyei tisztaságával. Mozart 41 szimfóniája közül az utolsó 12 a klasszikus stílus összegzései. Beethoven kilenc szimfóniájában elődeinek munkájára építkezett, de nagyobb formátumot alakított ki, előlegezve ezzel a romantikus kor kezdeteit, hasonlóan mint Schubert tette 8 szimfóniája közül a h-mollban (D 759; 1822), az ún. Befejezetlenben és a “nagy” C-dúr ban (D 944; 1826).

A 19. század romantikusai szimfonikus zenéjükben közvetlenül Beethoven stílusába kapcsolódnak mind formai szempontból, mind a kifejezés lírai módon szabad, pathetikus nyelvezetében; egyik oldalon a szimfónia klasszikus kereteit őrzik s töltik meg – főként Schubert kezdeményezése óta – romantikus tartalommal (Weber, Schumann, Mendelssohn, Spohr, Brahms, – a század második felében Rubinstein, Csajkovszki, Glazunov, Franck, Bruckner, Mahler, újabban Szymanowski, Milhaud, Alfano, Respighi, Bloch stb.); eléggé sűrűn művelik a szimfonikus apparátusnak kórussal kombinált formáját is, melyre Beethoven mutatott példát a 9. szimfóniában (a franciák ode-symphonie-nak nevezik; Félicien David, Liszt, Mahler).

 

 

A szimfónia tételeinek formái

A háromtételes (gyors-lassú-gyors) concerto már a barokkban kialakult, a klasszikus korban az egy vagy két szólóhangszerre
írt szonátának is hasonló, háromtételes felépítése volt. A klasszikus szimfónia azonban már négy tételből áll,
s mindegyik tétel a kor egy-egy uralkodó zenei formáját vette föl. Az első tétel szonátaforma
(lassú bevezetővel vagy anélkül), a második egy hasonló szerkezetű lassú tétel. Ezután a menüett vagy trió, s
 végül a rondó következett. Ezekből a szerkezeti formákból építkeztek a szonáták, concertók és más műtípusok is.
 A SZONÁTAFORMA nevét onnan kapta, hogy általában a szonáták első tételénél alkalmazták.
A szonátaformában írt tétel az alaphangnem tonikájától a dominánsig (moll esetén a párhuzamos dúr hangnemig) vezet,
majd a kidolgozás után következik az addigi témák visszatérése, de immár hangnemváltás nélkül;
a tétel végül a tonikán zárult. A kidolgozás előtti részt később expozíciónak,
hangnemváltás nélküli visszatérését rekapitulációnak (repríz) nevezték el, a kettő közötti rész volt a kidolgozás. A
tétel elején általában jellegzetes téma vagy motívum szerepelt, az "átmenet" (moduláció) után az expozíció
záró része következett. A tétel néha kódával (coda) zárult, mely Beethovennél esetenként már-már negyedik főrésszé nőtt.
A szonátaforma fő jellegzetessége a szakaszosság. A részek mind szerkezetükben (textúrájukban),
mind hangulatukban jól elkülöníthetőek voltak a többitől.
  

A TÉMA ÉS VARIÁCIÓK lehetőséget nyújtottak a téma összes melodikai, ritmikai és díszítő elemeinek koncentráltabb bemutatására. A variáció valamely zenei téma átalakulása olyképpen, hogy a megváltoztatott formában is felismerhető legyen az eredeti gondolat. A téma általában – de nem szükségszerűen – a mű elején hangzott el. Jó példa erre Haydn “Üstdobütés”-szimfóniája.

A MENÜETT ÉS A TRIÓ, amelyeket általában a könnyed hatás miatt alkalmaztak, a régi francia tánclépésből származik. A
lapja az egyszerű háromtagú szerkezet, amelyben a menüett átvezetett egy kontrasztáló triószakaszhoz
(azért nevezik triónak, mert kezdetben csak kevesebb számú zenész játszotta), majd ezután a menüett rövid ismétlése
következett (a szerkezet tehát menüett-trió-menüett). A részletes szerkezet a következőképpen néz ki:

AABABA-CCDCDC-ABA

Az egyes betűk az egyes témákat jelölik, a szerkezet jól követhető Mozart 29. (A-dúr) szimfóniájának (K.201) menüettjét menüettjét meghallgatva. Néha a forma ötrészessé bővült két triószakasszal (menüett-trió-menüett-trió-menüett). A menüettet később a scherzo váltja föl, amelyet Haydn vezetett be, majd Beethoven a tökély fokáig fejlesztett. Ugyanúgy 3/4-es üteme van, de lényegesen gyorsabb, mint a menüett. Izgalmasabb, érdekesebb zenét eredményezett, s szerepet kaphatott benne a humor is (az olasz scherzo szó jelentése: tréfa). A menüett és a scherzo jelentős tempóbeli különbsége érzékelhető, ha belehallgatunk Haydn Katonaszimfóniájának menüett-tételébemenüett-tételébe, ill. Beethoven II. szimfóniájának scherzojába scherzojába .

A RONDÓ is igen alkalmas ragyogóan szellemes zenei hatások keltésére. Alapelve, hogy egy többé-kevésbé változatlanul visszatérő főtéma (az úgynevezett rondó-ritornell) többszöri visszatérése közé eltérő dallamú és eltérő hangnemű epizódok ékelődnek, a régi, még középkori eredetű népi körtánc (rondellus) előadásának mintájára (ABACA). A XVIII. század végén, a szimfonikus zene nagy mestereinek kezén a rondónak már nem ezzel az egyszerűbb formájával találkozunk, hanem egy fejlettebb, kombinált formával, melybe az akkoriban már uralkodóvá vált szonátaforma bizonyos elemei is beleépültek. Ennek a kombinált formának a betűsémája a legegyszerűbb esetben: AB5ACABA, ahol is a B epizódtéma, amely kétszer tűnik fel a tétel folyamán, elhelyezkedés és hangnem tekintetében úgy viselkedik, mint a szonátaforma melléktémája, vagyis első megszólalásakor a domináns hangnemében, második megszólalásakor pedig az alaphangnemben jelenik meg. Ezt az 1780-as évek klasszikus zenéjében nagy szerepet játszó formát szonátarondó néven emlegeti a zenei formatan (a régebbi szakkönyvek néha nagyrondónak is nevezik).

 

A szimfonikus zenekar és hangszerei

A nyolcvan vagy még több hangszeres zenészből álló, karmester által vezényelt és nagyobb koncerttermekben fellépő
szimfonikus zenekar kialakulása a 19. századi zenetörténet egyik mérföldköve.
Gyökerei a 17-18. századi operákat kísérő, a szimfonikusnál jóval kisebb zenekarokig,
valamint a katedrálisokban és templomokban bemutatott előadások együtteseiig nyúlnak vissza.
Ez utóbbiak a barokk korban rendszerint egy kisebb vonósegyüttesen alapultak, melyet billentyűs hangszer
(orgona vagy csembaló) continuója és esetenként néhány fafúvós egészített ki.

A Haydn és Mozart nevével fémjelzett klasszikus szimfónia megjelenése miatt a zenekaroknak is nagyobb erőket kellett felvonultatniuk. Egyre több vonós és fafúvós (ebben a zenekari hangszercsoportban a fuvola, az oboa és a fagott mellett a klarinét is egyre nagyobb szerephez jutott), két kürt, továbbá fanfárok és üstdobok is helyet kaptak a zenekarban. A 19. század során tovább bővítették ezt az arzenált: Beethoven V. szimfóniájában (1808) – a koncerttermek újoncaiként – több harsona, egy pikoló és egy kontrafagott is megszólalt, Berlioz Fantasztikus szimfóniájában (1830) kornettek, tubák és több ütőhangszer szerepelt.

A 20. század elejére a zeneszerzők rendelkezésére álló hangszerek sora tovább gyarapodott. Sztravinszkijnak Tavaszünnep (1913) c. balettjéhez nyolc kürtre és ötszörös fafúvós szekcióra volt szüksége (azaz mindegyik fafúvós szekcióban öt hangszer kapott helyet). R. Strauss Alpesi szimfóniája (1915) közben szél- és vihargépek is megszólaltak. Respighi Róma fenyői (1924) c. művében egy csalogány előre rögzített hangja csendül fel.

A hangszerek zenekari elhelyezkedése

A zenekar felépítése nem sokat változott a 19. századhoz képest, az ülésrend azonban Haydn és Beethoven kora óta jelentősen átalakult. A régebben a karmester balján ülő első, illetve a jobbján helyet foglaló másodhegedűsöket egy csoportba vonták össze a baloldalon. Bár a hangzás így csillogóbb lett, megszűnt a két hangszercsoport – a klasszikus partitúrákban gyakran szellemes hatáselemként felhasznált – térbeli összjátéka.

A modern zenekarokban a csellókat és a nagybőgőket elmozdították központi helyükről, és a zenekari pódium jobb oldalára csoportosították őket. Ezzel szétrombolták az eredeti egyensúlyt és azt a tömör háttérhangzást, amit a még a pódium hátsó részén, félkaréjban, a közönséggel szemben elhelyezkedő basszusszekció nyújtott. Bár néhány 20. századi karmester (pl. Otto Klemperer és Sir Adrian Boult) mindenáron ragaszkodtak a régi elrendezéshez, a mai sztárkarmesterek jó része a modern zenekari beosztást részesíti előnyben, amihez mára már a zenekarok is hozzászoktak.

Azt, hogy milyennek álmodott meg pontosan szerzője egy klasszikus szimfóniát, azt egyre több korhű együttes előadásából tudhatjuk. Ezek a “régi zenei” zenekarok forradalmasították a zenekari pódiumot, s egyre nagyobb szeletet kanyarítanak ki maguknak a szimfonikus repertoárból. De akár modern, akár “hagyományos” felállásban játszik egy zenekar, akár modern, akár korhű hangszereket használ (ezek nem minden esetben korabeliek, csupán pontos másai az eredeti, 18. és 19. században használatos daraboknak), a hangszerek változatlanul négy nagy családba tartoznak: vonósok, fafúvósok, rézfúvósok és ütőhangszerek.

A vonósok

A vonós hangszerek közül a hegedű hangja a legmagasabb. Öt – az egyre mélyülő hangzás sorrendjében – a brácsa, a cselló és a nagybőgő követi (minél nagyobb egy hangszer, annál mélyebb a hangja). A mai vonós hangszerek elődjei a kb. 1700-ig használatos violák voltak. Ezek szintén eltérő méretekben készültek (a jellegzetes formájú, csapott vállú nagybőgő a régi nagy viola formáját utánozza). Napjainkban számos korhű együttes új életre keltette a viola játék művészetét – különösen a viola da gamba, a violák családjában a csellónak megfelelő hangszer lett újra népszerű a koncerttermekben.

A hegedű nagyobb és mélyebb hangú rokona a brácsa. Ezt a zenész, akárcsak a hegedűt, az álla alatt tartja. Lágy, gyakran fenséges hangja jól simul a vonószenekar muzsikájába, a szólókban pedig rendkívüli kifejezőerejével hat (például Mozart vonósnégyeseiben). A cselló vagy gordonka hangja még mélyebb, noha magasabb, felső regiszteréből varázslatos dallamokat lehet előcsalogatni. Az itt felsorolt hangszerek mind négyhúrosak, akárcsak a nagybőgő, bár az utóbbiak között már akad öthúros változat is, ami még mélyebben szól. A húrok eredetileg bélből készültek; ezeket a fémszálból, illetve fémszállal körülfont bélből készített húrok váltották föl.

A fafúvósok

A fafúvósokat azért hívjuk így, mert eredetileg fából készültek – ma viszont már jórészt fém hangszerek. Kétfajta fafúvós hangszer létezik. Az egyik fajtát közvetlenül fújják: ilyenek a különböző fuvolák és furulyák; másik részüket egy fúvókába illesztett szimpla vagy dupla nádnyelves fúvókán keresztül fújják meg.

A fuvolák családjának legmagasabb, legélesebb hangú tagja a pikoló, ennél egy oktávval mélyebb a normál fuvola. A zenekarokban gyakran párban alkalmazzák őket, akárcsak a többi fafúvós hangszert. A fuvola hangterjedelme a C1 hang fölötti három oktáv. Az altfuvola ennél is mélyebb és jóval hosszabb. Ez a különleges hangú fuvolafajta igen népszerű lett 20. századi zeneszerzők, különösen Ravel és Sztravinszkij zenéjében. Eltérően a fafúvós család többi tagjától, a fuvolát a zenészek oldalt tartják, a hangot pedig a fuvolacső végén található rézsútos befúvónyílás fújásával képezik.

Az oboát és mélyebb hangú rokonát, az angolkürtöt a dupla nádas fúvókán keresztül fújják meg, akárcsak a fagottot és a mélyebb kontrafagottot. Az oboa “búgóbb” nazális hangon szól, mint a tiszta hangú fuvola. Hangterjedelme a B hang fölötti két és fél oktáv, néhány virtuóz zenész azonban ezt a hangterjedelmet is kitágította. Az angolkürt nem angol, és nem kürt, hanem egy nagy oboa, amit körte alakú tölcsérjéről és sötétebb hangszínéről lehet felismerni. Hangolása egy kvinttel mélyebb, mint az oboáé. A fagott a fafúvós család basszus tagja; a hangsor csőteste lefelé haladó felső részből és V alakban hozzácsatlakozó, felfelé haladó középső részből áll (erre utal az eredeti olasz név is: fagotto – köteg). Hangterjedelme a kontra B hang fölötti három és fél oktáv. Ezt a hangszert többnyire valamilyen komikus hatás elérésére használják, de nazális hangszínezete segítségével elegáns, sőt hangterjedelme alsó, illetve felső tartományaiban baljós hangok is előcsalogathatók belőle. A fagottnál is bumfordibb és egy oktávval mélyebb hangolású a kontrafagott.

A klarinét és az oboa között mindössze annyi a különbség, hogy az előbb említett hangszert szimpla nádnyelven keresztül fújják. Mozart rendkívül szerette selymes hangját, és elsőként figyelt fel arra, hogy a hangszer, mind a fafúvós szekció tagjaként, mind szólóhangszerként rendkívüli lehetőségeket rejt magában. A klarinétok családja igen népes; eredetileg a különböző hangnemekhez különböző méretű hangszereket készítettek. De a szimfonikus zenekar kiteljesedésének idején viszont csak két méretet, a B-klarinétot – hangterjedelme a D hang fölötti három oktáv – és a fél hanggal mélyebb A-klarinétot használták rendszeresen. Ez a kettő volt a “szabványklarinét”, noha ehhez a hangszercsaládhoz tartozott még a magas Esz-klarinét, melynek átható hangját Berlioz is felhasználta a Fantasztikus szimfóniájában, vagy a Mozart által is csodált, de más zeneszerzők által kevésbé preferált, mély hangú B-basszusklarinét. A szaxofon formájú B-basszusklarinét egy oktávval mélyebb, mint a B-klarinét.

Maga a szaxofon, bár viszonylag új találmány (az elsőt 1840-ben készítette el Adolphe Sax), szintén a klarinétok családjába tartozik. Szimpla nádas fúvókája van, hangja mégis vibráló, búgóan siránkozó. Ezt is több méretben készítik. A dzsesszzene elképzelhetetlen a szaxofon nélkül, de egyes klasszikus zeneszerzők is alkalmazták.

A rézfúvósok

A rézfúvós hangszerek fémből készülnek, a hangot a csésze alakú fúvókához szorított ajkak rezgése idézi elő. A szimfonikus zenekarban általában a kürt, a trombita, a harsona és a tuba kap helyet, de időnként a kornett, ez a trombitához hasonló, de annál szélesebb furatú és semmihez sem hasonlítható hangú hangszer is feltűnik. A kornettet különösen Berlioz és a Berlioz utáni francia zeneszerzők kedvelték.

A kürtöt körbehajlított alakjáról lehet felismerni. A hangszeren korábban csak korlátozott számú hangot lehetett játszani, de modern, szelepekkel kiegészített változata, a basszetkürt már többre képes: a H1 fölötti három és féloktávnyi kromatikus hangterjedelem teljes egészében megszólaltatható rajta. A rézfúvósok közül a kürt hangzása a leglágyabb, bár nyers és fürge hangok képzésére is alkalmas. Mivel a hangszert Franciaországban tökéletesítették ki, Nagy-Britanniában a kürtöt gyakran franciakürtnek is nevezik.

A modern trombita, akárcsak a kürt, szelepekkel ellátott, sokoldalú hangszer. A trombita őse egy egyszerű hosszú cső volt; csak néhány hangot lehetett játszani rajta, és általában ünnepségeken használták. Az ismerős, hajlított csövű trombita a 15. században jelent meg először. A hangterjedelmet a “toldalékcsövek”, a trombitacső kivehető, hangmagasságot szabályozó részei segítségével növelték meg. A modern trombitában különböző szelepek nyitják fel a cső egyes szakaszait. A B-trombita hangterjedelme az E hang fölötti három oktáv, bár dzsesszzenészek ennél magasabb hangokat is tudnak rajta játszani. Vannak még kisebb, magasabb hangú modern trombiták is.

A tenor- és basszusharsonát (léteznek másfajta, ritkábban használt harsonák is) a szelepek és a harsona egész hosszában mozgatható U alakú tolócső segítségével szólaltatják meg. A tenorharsona esetében a hangterjedelem az E, a basszusharsonánál a H1 hang fölötti három oktáv, bár néha ennél mélyebb hangokat is le lehet játszani rajta. A harsona ünnepélyes hangzását már Mozart is hatásosan alkalmazta A varázsfuvola c. operájában, de Wagner volt az, aki zenedrámáiban szinte a végletekig kiaknázta. Viszonylag új találmány a tuba, amit néha a harsonák basszus aláfestésére használnak. Tenor, basszus és egyéb változatai ismertek, de a szimfonikus zenekarban leggyakrabban a basszust alkalmazzák. A tubát az első pillanatban fel lehet ismerni nagy átmérőjű és felfele néző tölcséréről. Hangterjedelme az F1 hang fölötti három oktáv. Az ún. wagnertubákat Wagner Ring-tetralógiájához tervezte, de ezek a két méretben készített hangszerek megnagyobbított és módosított kürtök.

Az ütőhangszerek

Az ütőhangszereket ütik vagy rázzák; lehetnek hangoltak vagy hangolatlanok.
Ebben a hangszercsoportban a bőrrel bevont fémüst, a timpani (más néven üstdob) a legfontosabb és legsokoldalúbb hangszer.
Az üstdob arab eredetű, és a 17. században került be először a zenekarba.
Az akkoriban még párban használt hangszeren mindössze két hangot lehetett játszani.
Az egyik dobot az adott hangnem tonikájához, a másikat a dominánsához hangolták,
és a hangmagasságot a dob szélére erősített csavarokkal állították be.
Beethoven óta azonban bővült a hangszer hangolásának lehetősége.
A 20. században a lábpedálok segítségével a glissando hangzással is kiegészült a hanghatások sora,
és ma már az üstdob, akár halkan, akár hangosan játszanak rajta, vonzóbb szerepekhez is jut.

A szimfonikus zenekarban a szinte végtelen hangolhatóságú nagydob, tenordob, basszusdob, cimbalom, triangulum, kasztanyetta a leggyakrabban alkalmazott ütősök, bár manapság e hangszercsaládnak megszámlálhatatlan tagja van. A különböző billentyűs ütőhangszereket, a xilofont, a harangjátékot (glockenspiel), a vibrafont és a marimbát már egy meghatározott hangmagasságra hangolják. Ezek a hangszerek egyre népszerűbbek a modern zeneszerzők között. A zongora és a cseleszta a szó technikai értelmében szintén ütőhangszerek (azaz a húrok megütése ad hangot), sőt néha még a hárfát is ebbe a családba sorolják, noha hét oktávot átfogó hangterjedelmű húrjait pengetni kell.

Hozzászólások lezárása.