Lavotta János

Forrás

Lavotta János a felvidéki Pusztafedémesen született 1760-ban, ősi nemes család gyermekeként. Egy kortársa, Szemere Pál vázolta fel indulását: “Hajlandósága a muzsika iránt 10 esztendős korában ütött ki, lángot kapván atyjától, ki maga is egyike vala az ügyesebb violinistáknak. Titokban tanula egy-két nótát, s atyja megsejdítvén azt, őtet Batthyány hercegprímás egyik híres muzsikusának keze alá eresztette”. Ekkor Pozsonyban járt iskolába Lavotta, s hangszertanulása oly sikeres volt, hogy környezete — mesteréről — az ifjabb Zistlernek nevezte.

Legelső szerzeményét a “Rhetoricá”-t már a nagyszombati konviktusban vetette papírra. Tizenhat esztendős korában Bécsbe ment, ahol a családi hagyomány szerint zeneelméletet és zeneszerzést is tanult, s ahol “bámulva bámulták az ő szapora ujjakkal ruházott virtuosa kezeit, úgyhogy első látásra akármely nehéz, mesterséges és új darabokat úgy játszott kótákból hegedűjén, mintha azon munkákat már régen látta s gyakorlotta volna azelőtt”.

Pesti joghallgató korában így méltatták hegedűjátékát: “különféle rangú és nagy számú uraságok gyülekezete között mély figyelemmel hallgatják az ujjak mesterséges vetélkedéséből eredt andalító hangokat”. Nem csoda, hogy mégsem a jogi pályát választotta.

1792-ben a Nemzeti Játszó Társaság színlapjára a következő sorokat nyomtatták: “a muzsika igazgatását már régen különös talentomairól esméretes Lavotta úr vállalván magára, oly állapotban teszi a muzsikát, hogy nemcsak válogatott szimfóniákkal, hanem nemzeti magyar táncnótákkal is gyönyörködtesse az érdemes nézőket”.

E tisztet csak néhány hónapig töltötte be, mert rapszodikus természete, szólójátékra termett művészete alkalmatlan volt a fegyelmezettséget kívánó karmesteri szerepre. A következő évtizedekben mégis kapcsolatban állt a színházakkal: Pest-Budán, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Miskolcon, Losoncon, hol karmesterként, hol szólistaként szolgálta a magyar színjátszás és a verbunkos zene ügyét.

A zeneszerzés és az előadóművészet ötvöződött életművében. Kései kutatók 185 szerzeményét regisztrálták. Elsőként komponált ciklikus műveket a verbunkos zene anyagából. Ha többet tanul, folyamatosan tökéletesíti tudását, akkor Európa legnagyobbjai közé sorolhatnánk. Ám ő — miként két pályatársa, Bihari János és Csermák Antal — hamar elindult a virtuozitás útján, s tehetsége nem juthatott a teljes kibontakozásig. Ennek ellenére a Vasárnapi Újság Lavotta sírjánál álló cikkírójával mondhatjuk: “Ne nézzetek kicsinylőleg ez igénytelen alakra, mivel nevét az európai művészeti lexikonok hasábjain talán nem találjátok. Akit itt láttok, az a műveltebb magyar zene teremtője, a legelső magyar színtársulat karnagya volt. Kiérezte a magyar zene becsét, hatását, s azért nemcsak felkarolta az egész lelkével, hanem hogy kortársai és a késő nemzedék által is mívelhető legyen: művészeti, irodalmi térre emelte. Ő szólaltatá meg elsőként a magyar zenét különféle és változatos művész formák alatt”.

Lavotta János vidéki kúriákon, házitanítóskodva élte hányatott élete utolsó harmadát. Gyakori vendég volt Tisza-menti településeinken is.

A tiszafüredi Bernát Mihály így vall egyik találkozásukról: “Átkocsizván 1812. esztendei július 25. napján Tisza-Füredről látogatásképpen a szomszéd Tisza-Szőlős helységbe, Pazonyi Elek István úrhoz s hites társához, Veresmarty Mária asszonyhoz: ott találtam, még pedig számos úri vendég jelenlétébe a magán kívül való elragadtatás között hegedüléssel magát mutató Lavotta Jánost. Én gyakor ízbe hallgatója valék már ezen különös fejű, talentomú és gondolkozású magyar hazafinak úgy Pesten, mint más helyeken”.

A “bájoló hegedűs” nem volt ritka vendég Elek István főszolgabíró házánál, aki egyszer horgászatot rendezett vendégei tiszteletére. Lavotta át akart evezni a túlsó partra, amikor fejjel beleesett az örvénylő Tisza vizébe. Üggyel-bajjal kivergődött s nem lett veszedelem a dologból. A parton egy-két jó pohár borral helyreállították gyomrának egyensúlyát. A körülötte aggodalmaskodókat pedig — akik már orvosért küldtek — így nyugtatta meg:

— Ha a Tiszában bor folyna, belefulladtam volna, de a víz engem nem szenvedhet, aminthogy én sem a vizet. Ne féljetek, a víz engem mindig ki fog vetni magából!

Ezután elterjedt a halálhíre. Amikor ez a fülébe jutott, mosolygott rajta, s a felelet egy zenedarab volt: saját rekvieme.

Tiszaigaron Pap-Szász József gyermekeit, Máriát és Ignácot tanította muzsikálni, s itt komponálta “A vadászat” című fantáziáját. Összes tanítványa közül az ifjú Pap-Szász Ignác bizonyult legkiválóbbnak. Hegedűjátéka mellett a zeneszerzésben is otthonos lett, s kapcsolatban állt kora jeles muzsikusaival.

Tiszaszőlősön először Elek Istvánék két lányát, Johannát és Teréziát tanította Lavotta a “klavírozás tökéletesebb  fogásaira”, majd fiaikat, Menyhártot és Mihályt a “hegedülésnek kóta szerént való princípiumaira”. A szünidő végeztével elkísérte a két fiút a debreceni református kollégiumba, s maga is ott maradt a Hajdúság fővárosában. Ott is leckék adását, valamint kottaüzlet nyitását tervezte, ám a sikertelenség és betegség a város elhagyására késztette. Ekkor ismét Elekék gondoskodtak róla.

Átmeneti felerősödése után Tiszafüredre ment, ahol Nánásy András táblabíró feleségét, Veresmarty Eleonóra asszonyt tanította a zongorázás és hegedülés tudományára. 1818-as füredi tartózkodásáról az “Égi Háború” címet viselő zeneművének keltezése is tanúskodik.

A Szabolcsi Bence által “hajszolt garabonciáséletet élő, homokba fúló tehetség”-nek nevezett Lavotta János vándorútja 1820-ban, a zempléni Tállyán ért véget.

 

  

Lavotta János a felvidéki Pusztafedémesen született 1760-ban, ősi nemes család gyermekeként. Egy kortársa, Szemere Pál vázolta fel indulását: “Hajlandósága a muzsika iránt 10 esztendős korában ütött ki, lángot kapván atyjától, ki maga is egyike vala az ügyesebb violinistáknak. Titokban tanula egy-két nótát, s atyja megsejdítvén azt, őtet Batthyány hercegprímás egyik híres muzsikusának keze alá eresztette”. Ekkor Pozsonyban járt iskolába Lavotta, s hangszertanulása oly sikeres volt, hogy környezete — mesteréről — az ifjabb Zistlernek nevezte.

Legelső szerzeményét a “Rhetoricá”-t már a nagyszombati konviktusban vetette papírra. Tizenhat esztendős korában Bécsbe ment, ahol a családi hagyomány szerint zeneelméletet és zeneszerzést is tanult, s ahol “bámulva bámulták az ő szapora ujjakkal ruházott virtuosa kezeit, úgyhogy első látásra akármely nehéz, mesterséges és új darabokat úgy játszott kótákból hegedűjén, mintha azon munkákat már régen látta s gyakorlotta volna azelőtt”.

Pesti joghallgató korában így méltatták hegedűjátékát: “különféle rangú és nagy számú uraságok gyülekezete között mély figyelemmel hallgatják az ujjak mesterséges vetélkedéséből eredt andalító hangokat”. Nem csoda, hogy mégsem a jogi pályát választotta. 
  
  
  

1792-ben a Nemzeti Játszó Társaság színlapjára a következő sorokat nyomtatták: “a muzsika igazgatását már régen különös talentomairól esméretes Lavotta úr vállalván magára, oly állapotban teszi a muzsikát, hogy nemcsak válogatott szimfóniákkal, hanem nemzeti magyar táncnótákkal is gyönyörködtesse az érdemes nézőket”.

E tisztet csak néhány hónapig töltötte be, mert rapszodikus természete, szólójátékra termett művészete alkalmatlan volt a fegyelmezettséget kívánó karmesteri szerepre. A következő évtizedekben mégis kapcsolatban állt a színházakkal: Pest-Budán, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Miskolcon, Losoncon, hol karmesterként, hol szólistaként szolgálta a magyar színjátszás és a verbunkos zene ügyét.

A zeneszerzés és az előadóművészet ötvöződött életművében. Kései kutatók 185 szerzeményét regisztrálták. Elsőként komponált ciklikus műveket a verbunkos zene anyagából. Ha többet tanul, folyamatosan tökéletesíti tudását, akkor Európa legnagyobbjai közé sorolhatnánk. Ám ő — miként két pályatársa, Bihari János és Csermák Antal — hamar elindult a virtuozitás útján, s tehetsége nem juthatott a teljes kibontakozásig. Ennek ellenére a Vasárnapi Újság Lavotta sírjánál álló cikkírójával mondhatjuk: “Ne nézzetek kicsinylőleg ez igénytelen alakra, mivel nevét az európai művészeti lexikonok hasábjain talán nem találjátok. Akit itt láttok, az a műveltebb magyar zene teremtője, a legelső magyar színtársulat karnagya volt. Kiérezte a magyar zene becsét, hatását, s azért nemcsak felkarolta az egész lelkével, hanem hogy kortársai és a késő nemzedék által is mívelhető legyen: művészeti, irodalmi térre emelte. Ő szólaltatá meg elsőként a magyar zenét különféle és változatos művész formák alatt”.
  
  
  

Lavotta János vidéki kúriákon, házitanítóskodva élte hányatott élete utolsó harmadát. Gyakori vendég volt Tisza-menti településeinken is.

A tiszafüredi Bernát Mihály így vall egyik találkozásukról: “Átkocsizván 1812. esztendei július 25. napján Tisza-Füredről látogatásképpen a szomszéd Tisza-Szőlős helységbe, Pazonyi Elek István úrhoz s hites társához, Veresmarty Mária asszonyhoz: ott találtam, még pedig számos úri vendég jelenlétébe a magán kívül való elragadtatás között hegedüléssel magát mutató Lavotta Jánost. Én gyakor ízbe hallgatója valék már ezen különös fejű, talentomú és gondolkozású magyar hazafinak úgy Pesten, mint más helyeken”.

A “bájoló hegedűs” nem volt ritka vendég Elek István főszolgabíró házánál, aki egyszer horgászatot rendezett vendégei tiszteletére. Lavotta át akart evezni a túlsó partra, amikor fejjel beleesett az örvénylő Tisza vizébe. Üggyel-bajjal kivergődött s nem lett veszedelem a dologból. A parton egy-két jó pohár borral helyreállították gyomrának egyensúlyát. A körülötte aggodalmaskodókat pedig — akik már orvosért küldtek — így nyugtatta meg:

— Ha a Tiszában bor folyna, belefulladtam volna, de a víz engem nem szenvedhet, aminthogy én sem a vizet. Ne féljetek, a víz engem mindig ki fog vetni magából!

Ezután elterjedt a halálhíre. Amikor ez a fülébe jutott, mosolygott rajta, s a felelet egy zenedarab volt: saját rekvieme.

Tiszaigaron Pap-Szász József gyermekeit, Máriát és Ignácot tanította muzsikálni, s itt komponálta “A vadászat” című fantáziáját. Összes tanítványa közül az ifjú Pap-Szász Ignác bizonyult legkiválóbbnak. Hegedűjátéka mellett a zeneszerzésben is otthonos lett, s kapcsolatban állt kora jeles muzsikusaival.
  
  
  
  

Tiszaszőlősön először Elek Istvánék két lányát, Johannát és Teréziát tanította Lavotta a “klavírozás tökéletesebb  fogásaira”, majd fiaikat, Menyhártot és Mihályt a “hegedülésnek kóta szerént való princípiumaira”. A szünidő végeztével elkísérte a két fiút a debreceni református kollégiumba, s maga is ott maradt a Hajdúság fővárosában. Ott is leckék adását, valamint kottaüzlet nyitását tervezte, ám a sikertelenség és betegség a város elhagyására késztette. Ekkor ismét Elekék gondoskodtak róla.

Átmeneti felerősödése után Tiszafüredre ment, ahol Nánásy András táblabíró feleségét, Veresmarty Eleonóra asszonyt tanította a zongorázás és hegedülés tudományára. 1818-as füredi tartózkodásáról az “Égi Háború” címet viselő zeneművének keltezése is tanúskodik.

A Szabolcsi Bence által “hajszolt garabonciáséletet élő, homokba fúló tehetség”-nek nevezett Lavotta János vándorútja 1820-ban, a zempléni Tállyán ért véget.
  
  
  
  
  
  

1792-ben a Nemzeti Játszó Társaság színlapjára a következő sorokat nyomtatták: “a muzsika igazgatását már régen különös talentomairól esméretes Lavotta úr vállalván magára, oly állapotban teszi a muzsikát, hogy nemcsak válogatott szimfóniákkal, hanem nemzeti magyar táncnótákkal is gyönyörködtesse az érdemes nézőket”.

E tisztet csak néhány hónapig töltötte be, mert rapszodikus természete, szólójátékra termett művészete alkalmatlan volt a fegyelmezettséget kívánó karmesteri szerepre. A következő évtizedekben mégis kapcsolatban állt a színházakkal: Pest-Budán, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Miskolcon, Losoncon, hol karmesterként, hol szólistaként szolgálta a magyar színjátszás és a verbunkos zene ügyét.

A zeneszerzés és az előadóművészet ötvöződött életművében. Kései kutatók 185 szerzeményét regisztrálták. Elsőként komponált ciklikus műveket a verbunkos zene anyagából. Ha többet tanul, folyamatosan tökéletesíti tudását, akkor Európa legnagyobbjai közé sorolhatnánk. Ám ő — miként két pályatársa, Bihari János és Csermák Antal — hamar elindult a virtuozitás útján, s tehetsége nem juthatott a teljes kibontakozásig. Ennek ellenére a Vasárnapi Újság Lavotta sírjánál álló cikkírójával mondhatjuk: “Ne nézzetek kicsinylőleg ez igénytelen alakra, mivel nevét az európai művészeti lexikonok hasábjain talán nem találjátok. Akit itt láttok, az a műveltebb magyar zene teremtője, a legelső magyar színtársulat karnagya volt. Kiérezte a magyar zene becsét, hatását, s azért nemcsak felkarolta az egész lelkével, hanem hogy kortársai és a késő nemzedék által is mívelhető legyen: művészeti, irodalmi térre emelte. Ő szólaltatá meg elsőként a magyar zenét különféle és változatos művész formák alatt”.
  
  
  

Lavotta János vidéki kúriákon, házitanítóskodva élte hányatott élete utolsó harmadát. Gyakori vendég volt Tisza-menti településeinken is.

A tiszafüredi Bernát Mihály így vall egyik találkozásukról: “Átkocsizván 1812. esztendei július 25. napján Tisza-Füredről látogatásképpen a szomszéd Tisza-Szőlős helységbe, Pazonyi Elek István úrhoz s hites társához, Veresmarty Mária asszonyhoz: ott találtam, még pedig számos úri vendég jelenlétébe a magán kívül való elragadtatás között hegedüléssel magát mutató Lavotta Jánost. Én gyakor ízbe hallgatója valék már ezen különös fejű, talentomú és gondolkozású magyar hazafinak úgy Pesten, mint más helyeken”.

A “bájoló hegedűs” nem volt ritka vendég Elek István főszolgabíró házánál, aki egyszer horgászatot rendezett vendégei tiszteletére. Lavotta át akart evezni a túlsó partra, amikor fejjel beleesett az örvénylő Tisza vizébe. Üggyel-bajjal kivergődött s nem lett veszedelem a dologból. A parton egy-két jó pohár borral helyreállították gyomrának egyensúlyát. A körülötte aggodalmaskodókat pedig — akik már orvosért küldtek — így nyugtatta meg:

— Ha a Tiszában bor folyna, belefulladtam volna, de a víz engem nem szenvedhet, aminthogy én sem a vizet. Ne féljetek, a víz engem mindig ki fog vetni magából!

Ezután elterjedt a halálhíre. Amikor ez a fülébe jutott, mosolygott rajta, s a felelet egy zenedarab volt: saját rekvieme.

Tiszaigaron Pap-Szász József gyermekeit, Máriát és Ignácot tanította muzsikálni, s itt komponálta “A vadászat” című fantáziáját. Összes tanítványa közül az ifjú Pap-Szász Ignác bizonyult legkiválóbbnak. Hegedűjátéka mellett a zeneszerzésben is otthonos lett, s kapcsolatban állt kora jeles muzsikusaival.Tiszaszőlősön először Elek Istvánék két lányát, Johannát és Teréziát tanította Lavotta a “klavírozás tökéletesebb  fogásaira”, majd fiaikat, Menyhártot és Mihályt a “hegedülésnek kóta szerént való princípiumaira”. A szünidő végeztével elkísérte a két fiút a debreceni református kollégiumba, s maga is ott maradt a Hajdúság fővárosában. Ott is leckék adását, valamint kottaüzlet nyitását tervezte, ám a sikertelenség és betegség a város elhagyására késztette. Ekkor ismét Elekék gondoskodtak róla.

Átmeneti felerősödése után Tiszafüredre ment, ahol Nánásy András táblabíró feleségét, Veresmarty Eleonóra asszonyt tanította a zongorázás és hegedülés tudományára. 1818-as füredi tartózkodásáról az “Égi Háború” címet viselő zeneművének keltezése is tanúskodik.

A Szabolcsi Bence által “hajszolt garabonciáséletet élő, homokba fúló tehetség”-nek nevezett Lavotta János vándorútja 1820-ban, a zempléni Tállyán ért véget. 

 

Hozzászólások lezárása.